...Varsóban Placebo - Placebo Winter Tour 2009. 11. 19. Torwar Hall, Varsó.

Fura módon a bécsi koncertek ?rz?dtek meg szebb emlékként, hiába is volt a pecsás talán tökéletesebb fellépésük, az áldozat hiányzott. A koncertjeggyel mi magunk nem fizetünk: egyrészt mert a pénz, az csak úgy van, aztán nincs, mások szerint pedig a koncertjeggyel amúgy is a másolás vétségét kompenzáljuk. Nem tudom. Mindenesetre koncertre el kell menni, - és mindig máshová, hogy kés?bb minél kevésbé gerjedjenek össze az élmények - mivel, ha elénk jön az áhított el?adó, akkor pont a turné érzése veszik el, az egyszeriség: hogy ma ott vagyunk mi is, ahol a zenekar, csak akkor, azon estén, és másnap úgy hagyjuk el a várost, hogy nem tudjuk mikor – talán sosem – jövünk vissza. Ha azonban visszamegyünk egyszer, akkor a zenekar úgy jön értünk - ahogy el?z?leg mi tettük értük - ahogy otthagytuk. Most éppen Varsóban.

Kronológia

A Placebónak nyár elején jelent meg a hatodik lemeze, Battle For The Sun címmel. Véleményem szerint a Battle For The Sun remek hatodik lemeznek, a szaksajtó azonban, velem szemben inkább csak közepesnek értékeli az új korongot. Egy gyors recepciótörténettel megpróbálom feloldani ezt a kis ellentétet: A – tagok vegyes származását tekintve csak jobb híján - londoni székhely? zenekar els?, 1996-os cím nélküli albumát legkönnyebben PJ Harvey Dry cím? lemeze és a Pixies-életm? keresztmetszetében lehet elképzelni, gitárhangzásában némi Sonic Youth-jelleggel. Furcsa is volt, hogy mit akar egy tulajdonképpen angol zenekar egy amerikai hagyományból táplálkozó lemezzel a britpop-korszak kell?s közepén, annak kvázi f?városában. Az album negyedik kislemezével, a szexuális eltévelyedésr?l regél? Nancy Boyjal végül is bekerült a köztudatba a zenekar, majd David Bowie is meghívta ?ket az 50. születésnapjára fellép?knek. Mindezek ellenére úgy érz?dött, hogy egynyári, ún. „one hit wonder”-r?l van szó, a sajtó a viszonylagos sikert inkább a zenekar imidzsének tulajdonította. (A zenekar tagjai: a hangsúlyozottan biszexuális énekes-gitáros Brian Molko, a hangsúlyozottan meleg basszusgitáros Stefan Olsdal és a hangsúlyozottan straight dobos Robert Schulzberg, majd az ?t váltó szintén hangsúlyozottan hetero Steve Hewitt, 2008-tól pedig Steve Forrest.) Az 1998-ban megjelent Without You I’m Nothing egy az el?z?nél kiforrottabb lemez, bár izgágább is: a punkos sodrású számoktól egészen a lehelet puha lassúkig van rajta minden. Egyszerre alaplemez és útkeresés: az útkeresés alaplemeze. Ekkor került a mozikba a Veszedelmes viszonyok, tinikörben kultikus remake-je, a Kegyetlen játékok, amelynek f?címdala az újrakevert Every You Every Me lett, és ezen a kölcsönön keresztül vált a zenekar emblematikus dalává.

http://www.youtube.com/watch?v=0enQeZ__FNk

Az évezredfordulón megjelent harmadik album, a Black Market Music egy letisztultabb lemez, de még mindig az érz?dik, mintha a zenekar csak keresné magát: elegánsabbra fogott gitárok, modernebb hangzás és egy rap-betét is helyet kapott. Mindeközben Molkóék véglegesen összebalhéztak az angolszász sajtóval, a kontinensen viszont jó kritikákat kaptak, mind a lemezre, mind a koncertekre. Ekkor jártak el?ször Magyarországon is, a 2001-es Sziget utolsó napjának kiemelt fellép?iként. Ebben az évben volt el?ször melegsátor a Szigeten - amib?l aztán lett is persze problémázás - az utolsó szó a Placebónak jutott: a koncert ráadásában Tarlós Istvánnak, az egyik f? ellenlábasnak dedikálták a Nirvana All Apologies cím? számának elzongorázott pár sorát, kidomborítva az „Everyone Is Gay” sort aktuális refrénné. Innen, Budapest fel?l nézve ez az id?szak, a zenekar csúcspontja. Ahogy interjúkból és kritikákból is kiderül: ekkor még bármi lehetett volna a Placebóból. Többen azt várják a zenekartól, hogy egyfajta Radiohead-es útra lépve, forduljanak az elektronika felé. Akkor még ugyanennyien voltak, akik ellenezték ezt. Az évtized végér?l visszanézve azonban nagy hibát vétett a zenekar, hogy a következ? lemeznél, a pálfordulás helyett inkább magába nézett, és kikereste, hogy ez el?z? albumokban mi volt igazán Placebo, és ez alapján megírta a klasszikus Placebo lemezt, a tragikusan kiegyensúlyozott Sleeping With Ghostsot.

http://www.youtube.com/watch?v=JJhmNLcgkgw

Ezután azonban mintha eltörött volna valami. A következ? Meds cím? korongnak tulajdonképpen minden dala sláger lehetne - Brianék immár rutinból írtak Placebo-számokat - mégis hiány érz?dött, mint egy be nem tartott ígéret után. A Placebo, a hatalmas ?rt, amiben indult ekkorra teljesen belakta, olyan egyedi hangja lett a zenekarnak, hogy már a finoman szólva szemellenz?s rajongótáborral bíró Depeche Mode-hoz kezdték ?ket hasonlítgatni. A korábban a néha magát a zenét is felülíró imidzsre se volt már szükség, a zenekar bocsánatot kért a Nancy Boy és a Pure Morning féle „buta” dalokért, majd következetesen levették ?ket a koncertprogramról. Egyfajta hazatérés volt mindez, mintegy eleget téve az els? lemez els? dalának, az els?, megtagadott kislemezüknek (Come Home), nagyon úgy t?nt, az út vége is egyben. (Song To Say Goodbye)

Kitér?

A könny?zenei kommunikáció három f? komponense: el?adó – zene – hallgató. Irodalomelmélészek a zene ottani megfelel?jét, a szöveget szokták úgy meghatározni, mint az író és az olvasó közti metszéspontot, találkozási helyet. Mivel azonban a popzenében úgy t?nik, hogy nincs annyira kiemelt pozícióban a megértés – a Kispál és a Borz szövegek is láthatóan tökéletesen m?ködnek úgy is, ha egy sort nem gondol végig a hallgató - ezért azt hiszem célszer?bb lenne a zenét nem mint metszéspontot, hanem mint keretet, vagy mozgásteret elgondolni. Vagy még inkább, mint egy épületet, egy házat, annak egyes helységeivel. Talán innen érthet? meg legjobban a popzene-befogadás is, amit két absztrakt végponttal próbálok meg leírni: Egyiket Show-elméletnek hívom, másikat pedig Univerzum-elméletnek, hogy adott esetben deficit nélkül átvihet?ek legyenek más nyelvre. A Show-elmélet azt mondja, a popzenei produkció egy sok összetev?s multimediális egység, amiben fontos a zene, a szöveg, az imidzs, a videóklipek, a borítók, a zenekar mindenféle közéleti megnyilvánulása és mindent, amit hozzá tudunk kötni. Ez esetben az el?adó, a Popsztár, a hallgató pedig, a Rajongó. Ez - visszatérve a metaforámhoz – olyan, mint amikor berendezett lakást vásárolunk. Az Univerzum-elmélet szerint olyan a popzene-befogadás, - idézem – „mint amikor egy teljesen üres házba költözünk be, és a falakat is mi festjük ki. Majd a bútorokon meg a berendezéseken vitatkozunk és a lemen? Nap csíkozza a zsalun keresztül leend? hálószobánkat.”

http://www.youtube.com/watch?v=A7LQZaS2_dA

Placebo

A Placebo eddigi útja elgondolható úgy is, mint a küls?ségek minimalizálásával a Show-intencióból az Univerzum-intencióba való átlépés. Az új albumhoz kapcsolódó negatív kritikáknak talán az lehet az oka, hogy a Placebo – a korai lemezeket jellemz? amerikai hatáson átlépve - már-már biztosra vehet?, hogy nem mozdul ki a saját világából, és szemben a Depeche Mode-dal, nem is ereszt azon kívülre impulzusokat. Talán nincs is még egy ilyen népszer? zenekar, amelynek ne lehetne említeni valamilyen követ?jét. A Battle For The Sunnal az együttes viszonylag sokat változtatott a Medshez képest, mégis annyira önazonos maradt, hogy kívülr?l nézve, - és ezt bizonyítja jó pár kritika – fel sem t?nik, hogy van csomó új hangszer, Brian mellett el?ször van elkülönül? kórus, valamint az, hogy több szám ornamentikájában mintha klasszikus zenei megoldások is lennének. Így a Placebo – legyen bármilyen népszer? is – nem része az évtized popzenéjének. Valahol mellette elvan magában.

Varsóban

Igazából két hetet gondolkoztam azon, mit írjak a koncertr?l. Nehéz, mert - mint írtam - viszonyítási pont nincs, valamint a hangsúly is a dalokra helyez?dött a küls?ségek helyett. Kezdjem úgy, hogy kicsit meglep? volt, hogy az új album nyitódala helyett rögtön két kislemez dallal nyitottak? És számonként haladva mondjak valami olyat, hogy igen, és akkor jött a Twenty Years, amit úgy nyomtak el, ahogy tavaly év végén Kambodzsában az Angkor Wat el?tt? (Kicsit légiesebben és táncosabban.) Vagy, hogy az el?zenekar nagyon semmilyen volt, mint általában? Hogy már három kísér?zenész – köztük egy sz?ke heged?s, billenty?s hölgy is - van a Placebo mögött koncerteken, és néha már-már túl zsúfolt a megszólalás? Írjak arról, hogy a zenekar már inkább nevetgél a számok közt ahelyett, hogy póz?rködnének? Hogy jól szólt az egész, a Torwar Hallnak remek az akusztikája, a zenekar pedig precíz volt, fények és vetítések frankók voltak? Hogy fájdalom, de a koncert koncepciójából nézve – „f?leg új dalok legyenek és slágerek az elmúlt tíz évb?l” – következetes, hogy az els? két lemezr?l csak egy szám, az Every You Every Me került el?? Hogy volt egy új szám, ami a Placebóhoz képest meglep?en agresszív volt? Hogy meseszép ahogy a Bright Lights alatt fénybuborékok cikáznak össze-vissza mindenhol. Netán írjak valami szubjektívet? Olyat, hogy mit jelent nekem ez vagy az a szám? És mit él?ben? Vagy meséljek arról, hogy afterpartykon még mindig téma, milyen haja van Briannek? Vagy olyan ziccereket ne passzoljak át, hogy másnap kisütött a nap (Battle for the Sun! és Varsóban!)? Esetleg csak írjam ide: KONCERTRE EL KELL MENNI? Nem, nem, nem.  Inkább nagyon tárgyilagos leszek:

Placebo Winter Tour 2009. November 19. Torwar Hall, Varsó.
          1. For What It's Worth
         2. Ashtray Heart
         3. Battle For The Sun
         4. Soulmates
         5. Speak In Tongues
         6. Follow The Cops Back Home
         7. Every You Every Me
         8. Special Needs
         9. Breathe Underwater
        10. Because I Want You
        11. Twenty Years
        12. Julien
        13. The Never-Ending Why
        14. Blind
        15. Devil In The Details
        16. Meds
        17. Song To Say Goodbye
        Ráadás:
        18. Bright Lights
        19. Special K
        20. The Bitter End
        Második ráadás:
        21. Trigger Happy
        22. Infra-red
        23. Taste In Men
 
Lang Ádám
Forrás: http://ujnautilus.info/?q=node/796