Novarock 2012

Murphy - 2012. június 17. vasárnap, 20:44    

Novarock 2012A tavalyi évben történt indokolatlan hiányzásom után újra visszatértem a Pannonia Fields II nev? rendkívül szimpatikus szántóföld-komplexumon elhelyezked? mainstream metálzenei fesztiválra, hiszen idén ismét egy bivalyer?s felhozatalt produkáltak az osztrák szervez?k, az meg már csak tényleg hab a tortán, amikor az ember egy évben négy napig együtt lehet rég nem látott magyar novarocker arcokkal…

Reklám:

DAY 0

Ezúttal is – mint annyi el?z? éven - Tom Slayer cimborámmal a nulladik napon vágtunk neki az útnak, mivel extrém és kifinomult ízlésünknek hála szeretjük, ha van egyáltalán sátorhelyünk. Rövid gazdaságos bevásárlást követ?en (kék-fehér csíkos termékekkel megpakolva) tíz órára már a pusztába vezet? úton araszolgattunk parkolót keresve. Els? pozitív élményünk, amikor végre egy magyar biztonsági ?rbe futottunk – nem pedig egy angolul artikulálatlanul hadaró labanc kukásmellényesbe -, de kvázi örömünk nem tartott túl sokáig, ugyanis a kocsiból kikászálódva, megérdemelt söritalunk fogyasztása közben újabb osztrákok szárazjeget akartak ránk szózni. Rövid várakozás után csomagjainkkal felvértezve mi is megindultunk a serpákkal telezsúfolt sorban. (Apropó, nekem még közben jegyet is be kellett szereznem, ugyanis kertvárosi (sznob) pank létemre nem bíbel?dtem az ilyen apróságokkal,  wehehe!) Sikeres karte-vételezést követ?en majd két órát ácsorogtunk a t?z? napon, mire sikerült eljutunk a bejáratig  - aminek aztán kés?bb meg is lett a folyománya…

Sátrazás meg oda-vissza telefonálások ezrei után egészen spontán módon ismer?s magyarokba sikerült botlani, kés?bb újabb bonyodalmak adódtak – sof?rünket például 16 óra múlva, másnap délel?tt láttuk viszont újra -, de mi az elfogyasztott alkohol mennyiségének hatására nem kimondottan tör?dtünk ezekkel. Estefelé már konkrétan menekültek el?lem az osztrák kollektívák, amikor jöttem a jó magyar pálinkával, köhm… Ja, és még valami: két éve hajnalban egy ásóba (!) léptem a sátram el?tt, idén, nulladik nap hajnalban egy kalapácsba volt szerencsém, ez ám a kaland srácok!!

DAY 1

Némi fejfájás – bár szerintem inkább a napszúrás  - gyötörte buksimat, szerencsére mindig kéznél van némi gyógysör, így aztán hangulatomat pöpecül helyrerakva járkálni indultam, ha már a tegnap esti fergeteges rock-diszkót kihagytam – ahova magamat ismerve amúgy is csak visszaváltható poharakat mentem volna keresni, wehehe! Egyetlen domb melletti tíz-tizenkét ingatlanból álló magyar kolóniára viszont csak némi telefonos segítséggel bukkantam rá, de legalább a kubai zászló mellett frankón meg lehetett jegyezni ?ket…

Az idei fesztivál els? koncertjét – csak úgy, mint pár évvel ezel?tt – délután fél kett?kor, dög melegben abszolváltam. A DEVILDRIVER legénysége el?tte nap éppen a Dürer kertbe lépett fel, s a bandával kapcsolatos perfekcionizmusom okán majdnem azt is megnéztem, wehehe! Nem régiben történt basszusgitáros csere nem igazán hagyott mély nyomokat, most is olyan vehemenciával tolták el alig félórásra tervezett szettjüket, ahogy mindig is szokták! Az End of the Line jellegzetes bevezet? dallamai alatt már fejben szervez?dött a p*csanagy circle pit, ami aztán a kés?bbiekben olyan ipari méret? porfelh?t okozott, hogy kend? vagy egyéb arc / száj elé kötött ruhadarabbal is komoly kitartást követelt az aktív helyszíni részvétel. Vége felé még összezörrentünk egy csonttör? wall of dead-ben, aztán, mint ki mocsokban fetrengett egy hétig legalább minden nap egyszer, elmentünk egy üdít? zuhanyra…

Némi nyújtózás (meg italozás) okán a hc-punk irányvonalon mozgó Lagwagon ezúttal is kimaradt életemb?l, így a következ? banda egyb?l a Lamb Of God lett. Sokszor és sokat hallott már err?l az újkori Panterának is becézett brigádról – f?leg ami a nagyszájú, botrányosan bulvárélet? énekesüket illeti -, ideje volt él?ben is megtekinteni. Zenével nem volt gond, mert trash-ízesítés? – habár néha olyan érdekes szaggatást véltem benne felfedezni - énekesük hangja viszont számomra furán vette ki magát. Koncertjük felénél viszont el kellett hagynunk a terepet, hogy odaérjünk Offspring-re.

Anno még VOLT-on nyílt alkalmam Dexter Hollandék - mára jócskán kiöregedett és elpuhult - punkját élvezni, most viszont egész kellemeset csalódtam bennünk. Pár újabb, abszolút gagyisztikus daluk kivételével – na mivan, már ezek is átmentek egy szinte fülbántó, akusztikus Green Day-kópiába, csak hogy ifjú rajongókat szerezzenek?! -, a szett nagy részét az Americana (kedvenc lemez amúgy), illetve a régebbi cuccok adták. Mozogni alig lehetett, annyian voltak rá kíváncsiak, s bár el?ttünk-utánunk két méterekre folyamatosan alakultak ki pogók, legtöbben békés természetben élvezték ezt a kb. másfél órás szettet.

Mivel Rise Aganist nem érdekelt minket – Linkin Park legújabb, Serj Tankian szólócuccát idéz? hallgathatatlan csodái meg f?leg nem -, átmentünk a hardcore-legendaként számon tartott, s most újból összeállt Refused-re. Illetve csak mentünk volna, ugyanis a közelg? vihar miatt kiebrudálták az összes embert – így tehát visszatértünk a kempingre. Kb. órás várakozást követ?en indulhattunk csak meg az újból kinyílt piros színpadra, méghozzá Manson-néz?be. El?tte lév? csajos-metál Within Temptation elmaradt, mi azért bíztunk a kommersz divatmajomkodásban verhetetlen, polgárpukkasztó shock-rocker  indusztriális produkciójának feddhetetlenségében – annak ellenére, hogy Hollywood utáni cuccai egyre ócskábban sikerültek, a soproni fellépésének élvezeti értéke pedig nagyjából a nulla felé konvergált, szóval több, mint lecsúszott a magát érvágásban és seggpucérságban  önkifejez? emberünk. Legalább egy fél órán keresztül csak álltunk s bámultuk, hogy mi van, egymástól kérdezgettük, tudnak-e valami infót, mire végre valami színpadi crew-hoz tartozó arc elhadarta németül, hogy biztonság-technikai okok miatt elmarad a koncert, úgyhogy lehet elfele menni… Azért szerintem gáz, hogy semmi feliratot nem nyomattak a kivetít?re, ami egy kicsit is tisztázta volna a szituációt. (Így utólag szerintünk ez id? alatt vállalhatatlanul bedrogozott és / vagy trollra lerészegedett Brian Warner barátunk, aztán b*szott fellépni…)

Kempingb?l még simán lehetett hallani Chester-ék, kezdeti suhancos, de baromira eltalált nu-metálból mára önkifejezésre éhes, m?vészetkényszer? stadionrockra váltott dalokból álló repertoárját… úgyhogy inkább küldtünk az italféleségeket…

DAY 2

Hétkor már fent toltuk az ipart, s annak ellenére, hogy az este meglepett minket némi es?szer? pötyögés, újra indokolatlanul meleg kezdett lenni. Tegnapi élménybeszámolás, némi drink, majd nem sokkal dél után következett a nap els? kellemes meglepetése, a német We Butter The Bread With Butter nev? formáció. Hasonló elektronikus core-vonalat nyomattak, mint az Enter Shikari, ami ebben az überkorai id?pontban egyszer?en telitalálatnak bizonyult. Nem bíztak semmit a véletlenre: beteg dolgokkal teli dalaik mellett a népeket ér? fehér gumilabda-es? is kreatívnak bizonyult, haha!

Kis szusszanás, majd nem sokkal két óra el?tt brooklyn-i keményarcok szállták meg a színpadot: Biohazard! Kísérletezésben fogant új lemezük valami félelmetesen trére sikeredett, és sajnos elég sok dalt játszottak róla – csúcs talán mégis az volt, amikor Billy mer?ben szokatlan (és nem túl maradandó) dallamos énekét lehetett hallani… Pozitívum viszont, hogy a lemez után egyb?l kapitulált Seinfeld helyére beszállt énekes-basszeros srác egész Evan-os orgánummal rendelkezik. B?szen vártuk az old-skool dalokat, de azok nem akaróztak jönni – illetve akadtak, csak elenyész? számban -, ellenben a show tökéletesnek bizonyult. Billy színpados rohangászásai, és hangfalra mászásai mellett nem egyszer sétált bele a tömegbe, szegény szeku ricsiknek úgy kellett minden alkalommal görcsösen szorítaniuk, hogy bele ne húzzák a feltüzelt népek a s?r?be. Hab a tortán, hogy koncert után még csomó ideig ott maradt fotózkodni a fanokkal…

Ha a világ körüli turnéja után reboot-olt Biohazard hárdkórkodásában ez alkalommal kissé csalódtam is – Dieselben elkövetett bulijuk mondjuk szintekkel durvábbat ütött -, az utána következ? Hatebreed többszörösen is pótolta ebbéli hiányosságait. Jamey Jasta és agresszív, ösztönzenében jártas embereit ismerve egyszer?en kizárt, hogy él?ben elb*sznának valamit, vagy mondjuk szar hangulatunkba egy tökre unalmas tingli-tangli m?sort kapnánk az arcunkba. Két évvel ezel?tt ugyanezen a pusztabéli helyen – pontosan a penetráns homokvihar után – egy brutálisan izmos show-t produkáltak, most sem volt ez másképpen! Akármennyire szállt a róna pora a néz?tér minden egyes négyzetméterén, az egy emberként kántáló, és öklükkel hadonászó tömeg akkor sem engedett a non-stop circle pit, illetve a face-to-face karate vonzásának, noha a meglehet?sen fájdalmas kicsi-a-rakásokban sem szerénykedtek… Egyszer?en zseniális, amit ismét lem?veltek!

A (VOLT-on már amúgy is átélt) Cypress Hill koncert egy négyzetméterre jutó toronymagas ganja-illatának s?rítményét hanyagolva inkább az atmoszférikus dark-metál még mindig szigorúan pózoló és fenyeget?en pandaarcú, egyébiránt ötven fokban is szöges b?rcuccokban feszít? vitézeire indultunk. Dimmu Borgir-ék utóbbi lemezeire egyre-másra csökkent a Sötét Kastély lakóinak száma – ezzel egyenes arányosságban a muzsika bizarr autentikussága id?közben közepesen élvezhet?vé változott -, eme tény a színpadon csak IC Vortex zseniális orgánumának hiányában jelentkezett – ami azért szerintem eléggé meghatározónak t?nt a zenekar története során. Viszonylag jobban sikerült újdonságaik (Gateways, Ritualist) után azonban ismét távozni kényszerültünk, ugyanis a másik színpadon kezd?dött Billy Talent. Puratania cím? masterpiece klasszikert viszont alap, hogy megvártuk, haha!

Jó múltkor fáradtra ivás címszóval hanyagoltam a kanadai Tehetséges Vilmos úr fenomenálisan fülbemászó, ugyanakkor mégis baromi laza punk-rock dalokból álló repertoárját. Eldöntöttem, hogy még egyszer nem eshet rockszer? lelkemen ilyen csorba! Igazából nekik a régebbi, els? két lemezes cuccaikat bírom, az újabbak valahogy önismétl?nek, túlontúl sablonosnak t?ntek. Baromi jó hangulatban teltek a percek, aztán ismét vándorlásra adtuk fejünket, indokunk elég er?sen pirossapkás: Fred Durst-ék már hangoltak…

Harmadik Limp Bizkit koncertem talán azért is t?nik így utólag még királyabbnak, mert az régi jól bevált rap-metál himnuszaikon kívül (Break Stuff, Nookie, Hot Dog, Rollin’, My Way stb.) immáron a Gold Cobra is képviseltette magát (Douche Bag, Bring It Back), arról meg nem is beszélve, hogy egy-egy Nirvana és Ministry nótába is belefogták, igaz csak a poén kedvéért! Akinek ingerenciája volt, az a Behind Blue Eyes-re vagy az Eat Your Alive lazábbra vett részére ölelkezhetett, mi inkább a George Michael Faith-coverjére csapkodtuk szét magunkat, mint állat! Fred egész disztingváltan tolta kék full cap-jében, ellenben Wes Borland világítós sci-fi maszkján hülyére röhögtük magukat, lévén ez az egyetlen dolog, ami dominált a pucér testén!  Nem ragozom, na: egy überzsírarckirályságos koncertet láthattunk – ja, és NEM MI LOPTUK EL WES BORLAND GITÁRJÁT!!

Utána még jó szokás szerint ellátogattam a német Tankcsapdára, vagyis az éppen az idén 30 éves jubileumát ünnepl? Die Toten Hosen (Halott Nadrágok) hangversenyére, természetesen poharat keresni, mi másért, haha! Egyedüli ismert nótaként a Pushed Again-t sikerült elkapni, aztán visszavonultam… merthogy én egy szofisztikált pank vagyok, b*zmeg…

DAY 3

Mivel délel?tt a napszúráson kiheverésén kívül semmi nem izgatott - és különben sem lehetett semmit konstruktívat csinálni a magunkat hülyére iváson és instant kijózanodás kombójának többszöri ismételgetésén kívül -  autós segítséggel (thx, Matty!) eljutottunk Nickelsdorfba, ahol igencsak élveztük a muskátlis udvar és a borostyánnal befedett kerthelyiség igencsak puritán árnyékát, nem különben az asztalon elfogyasztott f?tt étel (!) és az üvegpoharak (!) által nyújtott már-már úriasnak vélt, ám valójában egyszer? hétköznapi tevékenységek fennkölt csodáját.

Délután igazából volt egy fél tucat banda, ami töredékesen érdekelt (Devin Townsend, Trivium, Russkaja, Turbonegro, Mad Caddies meg talán még Gojira), de a szociális oldalamnak, valamint a kényelem hívásának engedve kimaradtak. Inkább az osztrákok által el?zékeny felajánlott folyadékot szürcsöltünk. Corey Taylor egy szál gitáros produkcióját szintén offoltam, de valahogy utólag már annyira nem is t?nt vonzónak, mióta a Stone Sour zseniális második lemeze után átment ilyen kutyaüt? stadion-rock szarba. A matek-metál félisten Mastodon-on, amit nem szeretek, bezzeg ott toltam – bár mondjuk nem igazán élveztem, úgyhogy korán leléptem.

Következ? megaprodukció, amiben rohadtul illetékesnek éreztem magam, nem volt más, mint a SLAYER. Kerry Kingék ezúttal is Gary Holt Exodus-gitárossal léptek fel, ugye Jeff karja még mindig nem gyógyult fel – de ahogy hallani lehetett, soha rosszabb helyettest!  Ahogy már egy ideje szokták, most is a World Painted Blood-dal kezd?dött a majd másfél órás kegyetlen mészárlá. Néhány újdonsággal is szolgáltak (Hate Worldwide, Psychopathy Red), de nagyrészt olyan klasszikusok csendültek fel, mint a War Ensemble, Die By A Sword, Chemical Warfare, Mandatory Suicide, Seasons In The Abyss, Dead Skin Mask stb. Természetesen az Angel Of Death vagy a South Of Heaven sem maradhatott el, de én azért még vártam volna néhány odab*szós nótát a God Hates Us All-ról. Oké, tudom, nem lehet mindent teljesíteni. Lényeg, hogy mint mindig, most is királyul tolták, nem hiába a thrash császárai, haha!

Némi tizenegykor aztán elkezd?dött a mindenki által várva várt f?-f?-produkció a Metallica. Mióta 2006 óta a NovaRock-ra járok, már vagy harmadszor látom ?ket - kb. minden banda megfordult itt ennyiszer, legalább -, de mindig egy külön ünnepségség ?ket látni! Lars Ulrich rohadtul irritáló megmozdulásain kívül szinte hibátlan m?sort nyomtak le, aminek f? motívumát ugye az idén húsz éves Black Album dalai képezték. Illetve akadt még egy viszonylag újabb nóta (Hell and Back), a Death Magnetic ki nem adott cuccait felölel? kislemezr?l. Többi szerzeményt meg innen-onnan hozták, kötelez? t?zijáték után az elmaradhatatlan One kezd?dött, ráadásként pedig a Seek & Destroy. Eme csodálatos zárszó után hivatalosan is véget ért a Novarock ez évi tematikája, viszont az utolsó napi rockdiszkó még koránt sem, úgyhogy odatévedtem, és zúztam vagy egy másfél órát, majd pötyög? es?ben még egy utolsót durmoltam ideiglenes ingatlanom nem túl hangszigetelt vermében…

Tudvalév?, hogy a másnap mindig ad valami gyönyörködtet?t… Például a tényt, hogy a sof?rünk az elvesztett kocsikulcsát még mindig nem találta meg. Ebb?l adódóan átéltük azt a csodás motívumot, hogy hétf?n reggel a kemping területér?l leégett pofával, elment hanggal és id?közben egyre jobban felhólyagosodott talppal a benzinkútig kell gyalogolni - közben olyan instant segédeszközöket felhasználva, mint egy lelketlen osztrák által magára hagyott bevásárlókocsi -, ott taxit hívni, majd Hegyeshalomban vonatot fogni, és így eljutni az adekvát helyre. És mindeközben baromira jól szórakoztunk – nah, ez megfizethetetlen!

P.S.: Így utólag is köszönet mindenkinek a magyar táborban, aki velünk tartott jóban-rosszban, mellette s?r?n piát és cigit adott, hogy ezzel is emelje a rendezvény színvonalát meg a sok indokolatlan baromságért amit együtt (vagy éppen külön-külön) elkövettünk; és különösen Macskássy Úrnak, aki saját elmondása szerint nem azért jár erre a fesztiválra, hogy koncerteket nézzen…

Murphy



    Megosztás:
Címkék: Novarock, fesztivál
Szólj hozzá a cikkhez