Papa Roach: The Paramour Sessions

Ezek a csótányok szinte már lassan kaméleonokká vedlenek. Kezdték az 1994-ben kiadott Old Friends From Young Years akkor még teljesen egyedi alternatív hangulatával, jött a mindent elsöprõ nu-metál hullám felvirágzásakor kiadott zseniális Infest, ami a mai napig etalonnak számít, ezután 2001-ben eldepressziósodtak a piros, bébis albummal, legutóbb pedig egy echte rockbandává léptek elõ. Így baromi kíváncsi lettem, milyen újabb változást hallgathatok tõlük legközelebb…

Meg is kaptam, amire vágytam. Bár, igaz hogy eddigi legnagyobb dobásukat, az Infest-et most sem sikerült túlszárnyalni (szerintem egyenesen lehetetlen, de ez biztos csak az én elfogultságom mondatja velem), de ismét csak le a kalappal a bogársrácok elõtt. Egy olyan impulzív, tökös rock n’ roll anyagot hoztak össze, hogy egyszerûen nem lehet nem élvezni…

…To be Loved leginkább cirkuszhoz hasonló klipjét bambulva érett meg bennem a felismerés, hogy ezek a csótányok már bizony ízig-vérig rock n’ roll bogarakká lettek. És ezt nem csak Jacoby Shaddix (vagy Coby Dick, ahogy többen ismerik) külsõje mondatja velem - hogy még egy fokkal agyontetováltabbra vette a figurát, meg hogy össze-vissza van pingálva, akárcsak a régi ’80 és ’90 évek hasonló figurái. Ez az egész nóta, úgy ahogy van, egy kb. állat rokkszong! A helyzet az, hogy akárhányszor meg tudnám hallgatni egy ültõ helyemben. Akárcsak régebben a She loves me not-ot.

Ha már befigyelt az atomrock-hangulat, itt a nyakunkban az újabb adag: Alive (’N Out Of Controll alcímmel) Szaggatott verze, veszett riffelés a bridge-nél, majd belassult refrén – piszkosul ott van a nóta! És hozzá az az überzsíros, istenkirály szóló; Jerry most aztán igazán kitett magáért, bár a többiek sem lacafacáztak!

Furcsálltam a dobgépes kezdést (hogy mik vannak?) a Crashben, de hál’Istennek folytatódik az elkezdett iramos pörgés. Nem beszélek ellenük, de mintha a refrénben egy ismerõs Jimmy Eat World-szerû riff bukkanna fel; mindegy, így is szuperül szól…

A Forever verzéjéiben minimál-muzsika dukál, kicsit fura is, hogy azután a refrénjében cool dallamokat és összhatást kapunk, szintén az érzelmesség vonalán haladva.

Az I Devise My Own Demise visszatér az önfeledten tombolás adta lehetõségekhez; Jerry a topon nyomja már megint (vagy még mindig?) Nem csoda, ha újfent õrjítõ rocklázba hozza az embert. Felpörgetésbõl jeles.

Lassítva a tempón, egyszerre azt vesszük észre, hogy kicsúszik az a fránya idõ a lábunk alól: a Time Is Running Out szintén helytálló rokkolás, ebben a megújult rock-roach stílusban, gratula.

Általában elvbõl nem szeretem a közhelyes, fantáziátlan ’does’ segédigével ellátott számcímeket (és rímeket), de ez alkalommal megbocsátható a What Do You Do? címre hallgató nagyszerû ballada. Ahogy kezdõdött a My Heart Is A Fist, az kissé különösnek tûnt számomra, bár a végére jócskán kikupálódik, és átfolyik a megszokott dalmenetbe. 

Teljes erõbedobással küldik fülünkben, hogy „No More Secrets, No More Lies”. Felépítését, szerkezetét tekintve már ugyancsak ismerõs lehet régebbi PR-nótákból, mégis telitalálat holtat is felrázó hangulata, pörgõsége miatt.

Remek akusztikázás, emellett pihentetõen hat a Reckless (Vakmerõ), legalábbis én így jártam vele. Nem sokáig, ugyanis a The Fire nem engedi folytatni az égbõl kapott lustálkodást, ugyanilyen módon ráz vissza.

Egy befutott filmzenei albumon is megállná a helyét az utolsóként felhangzó Roses On My Grave. Tiszta drámai hatás van születõben, valami hátborzongató! Hozzágondolva egy groteszk temetõs képet, ahogy a koszorúkkal megrakott síron éppen Coby énekel, brrr! 

Bónuszként jön a fergeteges Scars élõben felvéve, had harsogjon a közönség. Ha esetleg valakinek ne adj’ Isten, pont egy ilyen track hiányozna…

Potatoes for Christmas (EP) - 1994

Caca Bonita (EP) - 1995

Old Friend from Young Years - 1997

5 Tracks Deep (EP) - 1998

Infest – 2000

Lovehatetragedy - 2001

Getting Away with Murder – 2004

Paramour Sessions - 2006