Slayer - Repentless

Nem szeretném részletesen ismertetni a Mészáros legutóbbi albuma (World Painted Blood, 2009) után lezajlott dolgokat - szerintem úgyis mindenki tisztában van a történtekkel, aki egy kicsit is bújja a metálsajtót -, de ezalatt a hat év alatt gyakorlatilag minden megtörtént velük, ami megtörténhetett. Ennyi változást pedig nyilván nem könny? átvészelni. Szerencsére a Slayer – még ha némiképpen megfogyatkozott, illetve tagságát nézve átalakult -, de akkor is Slayer maradt.

A 2001-es God Hates Us All (személyes kedvenc!) után újra itt egy  klassz lemez, ami egy kimondottan üt?s intróval kezd?dik. A Delusions Of Saviour felvezetése után csak úgy berobban a címadó Repentless, és ?rülten vágtázó szerkezetével Kerry King a lemez egyértelm?en legvadabb nótáját szabadította ránk! Merthogy ugye az egész anyagot (zenét és szöveget egyaránt) Mr. King jegyezte, nem mondtam?! Az egyetlen kivétel ez alól a Piano Wire, ami még anno Jeff komponált; Gary Holt is csak a szólókért felel?s. Ennyit a kulisszákról, folytassuk a dalokat.

Harmadikként a Take Control szigorú, ellenvetést nem t?r? thrash-menetelése csap le ránk, majd következik a zseniális szólóval ellátott Vices. Akárcsak az el?bbi társánál, a Cast The First Stone esetében is a súlyos középtempó dominál. A When the Stillness Comes egy tipikus, lassan építkez?, baljós hangulatú nóta, ami a végére pörög csak fel igazán! A szintén középtempóban menetel? Chasing Death után ismét csak egy brutálisan zakatoló fenevadé a terep: Implode.

Aztán eljött az ideje, hogy megidézzük Jeff Hanneman néhai gitárfenomén emlékét. Utolsó dalában, a második világháborús kivégzési módról szóló Piano Wire-ben a rá jellegzetes riffelésben köszön el t?lünk, végleg. Az Atrocity Vendor tekerése után a You Aganist You leginkább frenetikus szólója miatt marad meg bennünk, hogy aztán egy újabb középtempós dal (Pride In Prejudice) zárja a Mészáros tizenkettedik stúdióanyagát.

Összességében azt lehet mondani, hogy egy újabb korrekt Slayer anyag született. Nyilván Jeff-et nem lehet pótolni, de le a kalappal Kerry King el?tt, amiért szinte az egész lemezt egyedül felvállalta, és részben sikerült is megidéznie vele a Hanneman-os id?ket. Persze ehhez h? társak is kellettek, úgymint Araya mester, Gary Holt, illetve Paul Bostaph. Hogy hogyan tovább, az még a jöv? zenéje, de én úgy vélem, a Slayer akkor is Slayer marad!

Murphy