Story - In Aeternum

Ez a folyamat többek között olyan, méltatlanul alulértékelt bandákat termelt ki, mint a Demonlord, vagy jelen írás tárgya, a Story. Előbbi tavaly be is fejezte a pályafutását (azóta is tartoznak egy hazai pályás búcsúbulival), míg a Story két évvel korábban, 2014-ben kezdte újra. Azóta, ugyan nem sokat, de minden évben játszanak és szépen lassan elkészültek friss dalaik megírásával, rögzítésével is. Legutóbb 2000-ben jelentkeztek a Killenium című sorlemezzel, így kijelenthetjük, hogy mindössze tizenhét évet kellett várnunk erre a napra. Nem egy örökkévalóság, ugye? De megérte! Az bizonyára senkit nem lep meg, hogy a felállás átalakult az újrakezdéskor, hiszen adódott alkalom a lecsekkolásra az eddigi koncerteken, és a zenekari fórumokon. Mivel Polgár Péter, egykori basszusgitáros más pályára lépett, így Macher Zoli énekes basszusra váltott, és fia, ifjabb Macher Zoli kezeli a gitárokat Vincze Péter mellett (Zoli minden szempontból méltó édesapja utódlására a hathúros mögött, ezt már a koncerteken, és saját, Inhalator nevű zenekarában is bizonyította), Richnovszky Emánuel pedig maradt a dobok mögött.

A játék lényege pedig ugyanaz, mint évekkel korábban, vagyis dallamos thrash muzsika többnyire (hol lassabb,hol gyorsabb) középtempóban, power, heavy és hard rock elemekkel fűszerezve (néha a Rómeó Vérzik neve is beugrik, többek közt a Parázsnál, ahol még Zoli hangja is emlékeztet Koppányéra).  Ami azonban szerintem a Storyt mindig is a hazai bandák nagy része fölé emelte, és amiért első találkozásunk óta visszatérő vendégek a lejátaszómban, azok Vincze Peti hangulatos, dallamos, dúdolható szólói (jó példa a nyitó A holtnak nem fáj, de mindegyik dalban elpenget egy-egy gyöngyszemet), és Macher Zoli dalszövegei. Gördülékeny, okos, frappáns, izzadtságszagtól (és főként politikai irányzatoktól, és ma divatos turbóhazafiaskodástól) mentes, átélhető témákat feszeget. Többek között ez is oka annak, hogy alulértékeltnek tartom a bandát. Elég meghallgatni például a Csak egy… című szerzeményt. Igazi koncertkedvenc válhat belőle, megjegyezhető, együtténeklős refrénnel, és galoppozós, heavys elemeket is felvonultató szólóval.

A sokszínűséget erősíti a korai Humanophobia demóról átmentett Szemet szemért dal, ami a csapat szerint az egyik leggyorsabb a történetükben, és egyben a szívük csücske is. Igazi kalapálós thrash zúzda, a középrészen király szólóval.

Az egyik kedvenc dalom a Bevégeztetett, ami egyben az egyik legváltozatosabb is. Jó kis riffel kezdődik, majd spirálszerű tempóváltások, és dúdolható, hangulatos szóló adja meg a karakterét.

Az epikus hosszúságú, kicsit a Kontroll (dal) világát megidéző, Utam a végtelen szintén egy jól eltalált alkotás. Lassú, doom-os felütés, majd még lassabb, suttogós/szavalós verze torzítatlan gitárokkal, a refrénre pedig visszatér a zakatolós riffelés. A komor hangulatot a hidegrázós szólórész is csak erősíti, ellenpontot talán az első ránézésre szintén sötét, reménytelen dalszöveg ad, mert ha a sorok közt olvasol, egyértelmű a pozitív végkicsengés. A hat és fél perc egyáltalán nem tűnik soknak, a felépítés, és az izgalmas témák miatt elrepül ez az idő. Érződik, ahogy az egész lemezen, hogy nem összedobált témahalmokról van itt szó, hanem átgondolt, érett dalszerkezetekről, megtartva mindazt az ösztönösséget, és fílinget, amitől mégsem lesz túlgondolt.

A fent kiemelt dalokon kívül is mindegyikben találhattok csemegéket, néha a megaszokott világtól eltérő, új elemeket, olyasmiket, amik a Storynál még nem fordultak elő, s ettől lesz igazán izgalmas az In Aeternum. A lemez végére lehelyezett, Karma című instrumentális, egyszálgitáros (némi hangulatkeltő szintivel, és szívmonitor-pittyegéssel) dalban pedig szintén el kell merülni, tökéletes lezárás, hidegrázós, szomorú, de reményteli. Vincze Peti szavak nélkül mesél.

Végezetül még annyit hozzátennék, hogy azért van pár apróság az albumon, amit elkerülve egy picivel jobb lehetett volna. A szövegekbe néha a szükségesnél több szó, szótag került, ami ugyan nem eget rengető, de lehetett volna néhol szellősebb is, ez leginkább a Hiszek-ben csúcsosodik ki. A másik, ami számomra ront az összeképen, az ének terén jelenik meg. Néhány helyen a sorok végén Zoli felviszi a hangsúlyt, amitől olyan, mintha elcsuklana a hangja, de ez sem gyakran fordul elő. Ezektől eltekintve nem tudok fogást találni rajtuk. Ez a lemez így jó! Szíve, és lelke van.

2017-ben a Story elhozta egy érettebb, kiforrottabb önmagát, örömére azoknak, akik szerették, és remélem, örömére azoknak, akik még nem ismerik őket, de fogják. Egy jó kis 21. századi metal lemezt erős hangzással, és hangszeres teljesítménnyel, aminek ott a helye a polcokon. Kevés hibája ellenére, vagy még inkább azokkal együtt szerethető ez az album.  Hallgassátok, és vásároljátok meg a szerzői kiadásban megjelent fizikai formátumot, amit megrendelhettek a zenekar elérhetőségein. Ehhez jár az igényes borító, amit faragó Gyuri hozott össze, és ahogy a zenén, úgy a grafikán is érdemes elcsemegézni, és felfedezni az apróságokat, amik csak fokozzák az élményt. Várjuk a februári lemezbemutató koncertet.

atilla