Decapitated, Hatesphere, Thy Disease, Grimaze, Dehydrated @ Dürer - 2018.11.08.

Míg a jegy előzetes megvásárlásakor még csak három bandát hirdettek meg az estére, nem sokkal az esemény kezdete előtt tudtam meg, hogy valójában még plusz két (bónusz)zenekart is kapunk majd, így leosztva tehát egyáltalán nem tűnt soknak a jegyár.

Elsőként az orosz Dehydrated lépett színpadra. A fiatalokból álló, modernebb hatásokból építkező death-metál kvartett egy rasztahajú énekesnővel hangolt rá minket az este tovább részére. Headbangelésre kiválóan alkalmas zúzdáik közben hamar megállapítottam, hogy ilyesmi lenne a (szerintem meglehetősen túlértékelt) Jinjer is, ha mindenféle dallamok és trendi dolgok nélkül nyomtaná. Énekesnőnk vokális arzenálja okán pedig szinte együtt ugrott be az OTEP és az Arch Enemy referenciája, már csak a keverést kellett volna normálisan beállítani, mert a túl hangos dobok mellett a gitárok masszája szinte kivehetetlen volt.

De ugyanez a probléma merült fel a következő fellépőnél, jelesül a bolgár Grimaze legénységénél, aki idén megjelent debütáló lemezüket terjesztették. Ők már egy jóval egysíkúbb (számomra fantáziátlan vagy csak kevésbé élvezhető) halál-metálban utaztak, a színpad közepén őserdőből szabadult Maugliként ugráló énekes csávó is komikusabb volt a kelleténél. Bár hangterjedelmében korrektnek mutatkozott, nem igazán törődött a nézőkkel kapcsolatos kommunikációval, és összeségében a gitáros lány által írt szerzemények sem voltak olyan lehengerlőek.

Az előbbiekben említett keverési gondok a lengyel Thy Disease-nél is folytatódnak. Indusztriális hatásokkal spékelt death-metáljuk hol a Meshuggah pincemélyre hangolt, töredezett és brutális djent-es szaggatását juttatták eszembe, hol pedig a Mnemic-féle futurisztikusan gépies aláfestő szőnyeget. Sajnos produkciójuk flow-ját meg-megszakította a dalok közötti szünetekben a következő tételek sampler-jeit elég izzadva kereső dobos kolléga, sőt egy ponton az énekes el is tűnt a színpadról, hogy újra felbukkanva már csak annyit mondjon, hogy nincs több idejük, ez az utolsó dal. Nem kicsit volt így hervasztó a produkció, amire már azért elég szép tömeg gyűlt össze. Még ezek után is úgy éreztem, hogy zenéjükben bőven van potenciál számomra, de inkább majd otthon hallgatom meg őket tiszta lappal.

A rutinos dán trash-nevelőtanárok, a Hatesphere már október is fellépett a Dürerben - méghozzá a Sinsaenum és a Critical Mass társaságában -, persze ez kicsit sem gátolta meg abban, hogy egy hónapra rá ismét hangversenyt adjon a magyaroknak, haha! Bár újabban elég sokan megfordultak a zenekarban és én is csak szórványosan ismerem a lemezeiket, mégis egy igazán szórakoztató show-t sikerült összehozniuk! Ebben oroszlánrésze volt a jóllakott (és néha durcás) óvodásokat megszégyenítően viselkedő Esben „Esse” Hansen énekesnek, aki folyamatos „skall”-ozás közepette gerjesztette a hangulatot sörivásaival, de Peter „Pepe” Lyse Hansen gitáros sem volt egyáltalán lemaradva tőle, már ami a tömegek szórakoztatását illeti! Folyamatos grimaszolásaival és végig jókedvű marháskodásokkal kísérte a headbangelni való középtempós és szélvész-sebességű trash-nóták váltakozásaiból összerakott repertoárt, melyben hol wall of death-re, hol pedig mosh-ra csábították a publikumot. És érdekes módon ekkorra a hangzással már semmi gond nem volt…

Az este fő fellépője természetesen a legújabb lemezével koncertező lengyel death-metál horda, a Decapitated. (Ha nem is ismeritek a bandát, manapság akkor is eleget hallhattok/olvashattatok róluk, méghozzá az USA-turnéjuk során történt állítólagos nemi erőszak okán, melyről aztán később kiderült, hogy alaptalan vádaskodás.) Csütörtök este lévén az öt formációt felvonultató hangverseny utolsó és egyben fő fellépőjére kb. fél-háznyian volt kíváncsiak, azok viszont elég aktívnak mutatkoztak.

Mivel  kétezer óta aktív, groove-okban utazó halálmetál brigád akutális, tavaly megjelent Anticult lemezét turnéztatta, így programjuk gerincét is ezen album dalai adták. A nyitó Deathvaluation után olyan friss (és jobbára videóval rendelkező) szerzemények csendültek fel, mint a Kill the Cult, Never, Amen, Earth Scar. Srácok iszonyatosan intenzitással nyomták a hallójárataink pusztítására létrehozott tételeiket, és általánosságban két-két dalonként tartottak csak szünetet.

De a show ilyenkor sem állt le, hiszen a színpad oldalából előtörő füst mellett a hangfalakból sötéten atmoszférikus átkötő témák szólaltak meg, ily módon ágyazva meg a soron következő dal hirtelen berobbanásának. Rafal „Rasta” Piotrowski énekes seggig érő rasztáit elég sűrűn lóbálta a kifejezetten számára installált dobogón, sorra pacsizta le a közönség első sorát vagy dugta oda a mikrofont közéjük – szóval nem lehetett őt ridegséggel vádolni, haha! Még ha a Hatesphere egy sokkal inkább bulisabb zúzás-hangulatot is generált, mégis ők voltak az est fénypontja, szigorúan menetelő, brutálisan acsarkodó dalaikkal.

Murphy