BRUTAL ASSAULT 2019 @ Jaromer, Josefov Erőd (3. NAP)

(Megjegyzés: a mostanság mindenhonnan felénk áradó politikai korrektség jegyében úgy döntöttünk, hogy mi is beadjuk a derekunkat; vagyis minden tőlünk telhetőt megteszünk annak érdekében, hogy a külföldiül nem tudó Kedves Olvasóink se kerüljenek hátrányos helyzetbe, miközben teljes erődobással próbálják meg fejben átélni eme brutalitásban gazdag fesztivál beszámolójának élmény-cunamiját!)

3.NAP (AUGUSZTUS 9, PÉNTEK)

Délelőtt nagyrészt bolyongtunk a fesztiválon, hiszen egy csomó felfedezésre váró dolog várt minket. Az első megnézendő bandáig volt bőven időnk, így közelebbről is szemügyre vettük a hátsó szekcióban lévő metálpiac portékáit, megnéztük az erődben lévő kiállítást, melyben ezúttal egy grafikus/tipográfus művész csóka csodáit állították ki.

Jártunk az erőd egy viszonylag eldugott kis szegletében, amit valóságos játékteremmé alakítottak át a retro jegyében, nem messze tőle pedig szabaduló-játékra lehetett jelentkezni. Lent a föld alatt a Lemmy-nek készült emlékművet csodálatam meg, valamint az ingyen látogatható, mindössze néhány járatból álló katakomba-rendszert, ahol ugye fény híján mobillal világíthattuk meg a rácsok mögött csontokból összeeszkábált misztikus díszleteket.

És nem utolsósorban felkerestük a JunkTown nevű elkerített open-air díszletet, ahol egy valódi, Mad Max roncsvilágát idéző poszt-apokaliptikus tájnak lehettünk a részesei. Autókkal motorokkal, mindenféle bizarr és weird masinákkal. Sőt, ha ügyesek voltunk, akkor még a világégés utáni rongyokba öltözött cosplay-arcokkal is fotózkodhattunk.

A legnagyobb melegben, majdnem délben kezdett az Élőhalott Doktor Felkiáltójel (DR. LIVING DEAD). Koponyamaszkos svéd kvartettel sem ez volt az első találkozásom, de mégis megérte velük újra visszautazni velük a nyolcvanas/kilencvenes évekbe. Kereszteződés-szemétjükre mást nem mondhatok, minthogy rendkívül módon szórakoztató: energikus és pörgős zúzásaikból álló szettjükre a perzselő napsütés ellenére is elég komoly tömeg gyűlt össze.

Mivel rögtön utána kezdődött, így véletlenül néztem meg a számomra totálisan ismeretlen CAD nevű szlovák bandát, ami egyben az idei felhozatal egyik legkellemesebb meglepetése lett. A három főből álló formációra (énekesük bőrkabátban lépett fel, ami azért nem semmi így negyed egykor!!) azt írták a füzetben, hogy „Rock N Roll / Hardcore / Crust”, ami azért nem mindennapi párosítás. A többnyire punkos(an egyszerű, mégis magával ragadó) ritmikát egy jóval sötétebb tónus kísérte, melyek elegye valamiféle leírhatatlan zsigeri lüktetésként hipnotikus hatott az emberre, és pár pillanat alatt beszippantotta. Hangulatában tehát pankosan tahó, másnapos rákenroll volt, amire simán újra lerészegedne a fülünk, miközben hallgatjuk. Általában csehül vagy szlovákul karattyoltak a dalok közben, többnyire valami vicceset, mert a közönség sokat nevetett. Én csak simán élveztem a showt.

A spanyol technikás halál-metál terjesztését szívügyüknek tekintő Elférgesedve (WORMED) iszonyatosan töményen adagolt, tizenhat méter mélyen a földbe döngölő, halláskárosító produkciója közben elégedetten konstatáltam, hogy zord kinézetű énekesüknek kiválóan mennek a magyar magánhangzók. Főleg az ŰÍŰÍ-ÁŰŰÁŰŰ-ÜŰŰÁÁŰ-ÍÍÍŰŰ hangsor, és ezek különféle variációi, ami azért valahol dicséretes. Meg, ahogy egy szemüveget viselő, joviális bölcsész-hallgatót alkalmaztak dobosnak, aki valószínűleg csak eltévesztette a próbatermet, miközben plusz kreditért valószínűleg egy Bon Jovi-feldolgozás bandába igyekezett.

Szinte kivétel nélkül, minden évben megfordul egy-egy magyar banda a BA aktuális felhozatalában. Idén a Kevésbé Izmos Személyt (EKTOMORF) dobta be a gép. Hihetetlen, de itt vagyok 35 és még nem láttam a magyar Robb Flynn-t és csapatát élőben, így ezt a cudar hiányosságomat most mindenképpen pótolnom kellett. A banda magyar nyelvű anyagait kedveltem, sőt még az első néhány (maximum két-három riffből álló, letagadhatatlanul Soulfly-másolatokat felsorakoztató) angol nyelvű lemezeit is pörgettem, de az utóbbi időben teljesen hidegen hagyott a mindenféle ötlettől mentes, egykaptafára készült barázda-metáljuk. Ezért aztán eléggé meg kellett lepődnöm, hogy Farkas Zotya – aki egyébként egy Akela-koncertre ingyen bemehetne, ha akarna - a Fury című legújabb lemezükre épülő programjuk alatt több dalban is szólózott, sőt még a tremolókar használatát is elsajátította!

A Lélekszállás (SOULFLY) primitívségével vetekedő sorokból felépülő, hunglish nyelvjárásban előadott szövegeket szerencsére csak ritkán hallottam ki a dalokból, ugyanis öblösen ordas hangja szerencsére elnyomta. Ami a zenét illeti, legújabb kísérleti felállásából - merthogy az ezelőtti tagság nemes egyszerűséggel felmondott - a dob volt a leggyengébb láncszem, a sok dzsü-dzsü-dzsü-t pengető gitáros szekció maradéktalanul teljesítette a rájuk bízott feladatot. Bár magától is bőven ugrált a modern metált kedvelő közönség, ennek ellenére Zotya szinte kötelességének érezte, hogy tételenként kétszer-háromszor is beüvöltse, mintegy buzdításként, hogy „Dzsámp! Dzsámp!”, egy ízben pedig egy „Excuse me, but I can’t hear your voice” félresikerült félmondat is elhagyta a száját. Azonban számomra sajnos még ez is kevés volt bármiféle élvezeti faktorhoz, pedig elvileg ők Magyarország évek óta legfontosabb (fősodorbeli) metálügyi exportcikke.

Nem sokkal később újabb földöntúli dühöngés vette kezdetét a belga Elvetélt (ABORTED) hathatós támogatásával. Tizenhat emeletnyi szomszéd idegesítésre alkalmas csecsemőgyilkoló muzsikájuk bigott és vaskos hallójáratokat kívánt, más egyebet nem tudok elmondani, mert félig én is elpusztultam a koncert alatt.

A kisszínpadon egy újabb farkas készült vonyítani. Persze nem az Akela és a fenevad, hanem inkább a svéd Farkasbrigád (WOLFBRIGADE), amely a héj-punk egyik elismert északi képviselőjeként terjeszti a műfaj igéit. Keménymag-punk rajongóknak szinte kötelező program volt, de a sátor csordulásig megtelt olyan szöges dzsekis és/vagy tarajos egyénekkel, akik egy kicsit is szeretik a d-ütemen alapuló, vad pogóval megtámogatott, két perc körüli zúzásokat, némi dallamossággal színesítve.

Hatalmas pacsi a szervezőknek, hogy az idei fesztiválon a germán teuton szemét-metáljának három képviselőjéből kettőt is láthattunk. A Pusztulás (DESTRUCTION) is bőven van annyira kultikus banda, mint a Teremtő (Kreator) vagy éppen az előző nap látott Szodoma. A klasszikus trió idén valamilyen megmagyarázhatatlan okból bővült egy újabb sörvedelő farmermellényes gitárossal, így most már négyen toltak olyan csépelésre okot adó slágereket, mint az Antichrist, Tormentor vagy a The Butcher Strikes Back.

Belenéztem a szövegköpködős new yorki keménymag Agnosztikus Mozgalom (AGNOSTIC FRONT) fellépésébe, de mivel pár dalnál tovább különösebben nem kötöttek le a messzi földön híres Gotta Go című megasláger szerzői, egyszerűen továbbálltam. Szerencsére a HEILUNG nevű nemzetközi neofolk/ambient (vagy miafrász?!) produkcióját már ügyesen ülve néztem, sörrel a kezembe. Szarvasagancsos fickók, fátyolba burkolózott lánykák, óriási kifeszített dobok meg atmoszférikus kántálás – tisztára, mint egy autentikus északi zenés játszóház a skandináv régió hagyományőrzésének jegyében.

Mivel számomra még mindig üresjárat tombolt, így hátramentem az évek óta biztos pontnak tűnő horrormoziba, illetve megnéztem magamnak az idén nyílt K.A.L. színpadot, ahol nappal mobilt lehetett tölteni, és puha kanapékon fetrengeni másnapos állapotban, miközben véget nem érő minimál-, valamint chill zenék szólnak a hangszórókból, némi vizuállal. Este pedig elektronikus dübörgések (értsd: kiber/hangulat) és egyéb kütyükkel üzemelő formációk dolgaira lehetett tombolni.

A hátsó szekcióban akadt még egy Open Mic nevű kisebb porondszerű tér is ingyenesen kölcsönvehető hangszerekkel, ahol önjelölt és/vagy ittas amatőr zenészek jammelhettek önmaguk, és a szintén nem szomjas, viszont legalább lelkes közönségnek. Úgy vélem, nem lehetett véletlen, hogy éppen a Jameson-bár minőségi rövidital-kínálatának tőszomszédságába építették fel, haha!

Valamivel éjfél után jött el számomra a nap utolsó fellépője, az amerikai Vas Régen (IRON REAGAN). Múlt hónapban volt szerencsém a kiváló kereszteződés-szemét csapathoz a Városi Hulladékhoz (Municipal Waste) a Dürerben, ami csak azért kapcsolódik ide, mert mindkét formációban ugyanaz a köpcös és egyre inkább pókhasat mutató Tony Foresta kiabál, illetve az MW basszerosa az IR-ban gitározik, meg úgy egyébként is tökre hasonló muzsikát csiholnak.

Alig harmincperces programjukban csak úgy darálták a cséplős témákat; átlagban másfél perces szerzeményekről beszélünk, de akadtak pár másodperces poén-zúzások is, amiket direkt számolt, hogy tudjuk ez már egy másik nóta. Tony folyamatosan ugrált egyik-helyről a másikra, és szinte végig ott bujkált a mosoly az arcán, miközben vadul kiabálta a komolytalansággal és cinikus hozzáállással átitatott szövegeket. Amikor pedig a közönségből érkező dinnye-tökfedővel a fején kezdett grimaszolni, tízszeresére emelkedett a jópofa infantilizmus szorzója. A népek állandó körgödörrel hálálták meg a törődést. Volt Eat Shit and Live, Bleed the Fifth, I Won’t Go, Eyeball Gore, Fuck the Neighbors és persze az atomzseniális Miserable Failure, majd a Your Kid’s an Asshole darálásával zárták a félórás szettjüket.

Megfáradva sétáltam haza, és közben azon gondolkoztam, hogy hova tud még fejlődni egy ilyen kaliberű fesztivál. Mivel idén már két-három héttel a fesztivál kezdete előtt elfogyott az összes jegy, olyan áthatolhatatlan tömeg gyűlt össze az esti és éjszakába nyúló utolsó fellépőkre, hogy komoly megerőltetést jelentett átküzdenie magát rajtuk az embernek. És, akkor még nem is szóltam arról a tényről, hogy teljesen véletlenül passzív módon is be lehetett tépni, ugyanis nem tudtál kettőt lépni, mert mindenhol slukkolták a gyepet. Mondjuk ez valahol nem is csoda, ha már a cseheknél pár éve legalizáció van.

(folyt.köv)

Murphy