Sepultura: Dante XXI.
Murphy - 2006. június 25. vasárnap, 10:50 
Isteni színjáték thrashre hangolva
Már nem sokkal a Roorback megjelenése után tudni lehetett, hogy a brazil thrash-erek valami nagyon nagy dobásra készülnek. Egy olyan konceptalbumról szólt a fáma, amelyet egy világhíres könyv alapján alkotnak meg. Ez a könyv pedig nem volt más, mint Dante Isteni színjátéka.
Már nem sokkal a Roorback megjelenése után tudni lehetett, hogy a brazil thrash-erek valami nagyon nagy dobásra készülnek. Egy olyan konceptalbumról szólt a fáma, amelyet egy világhíres könyv alapján alkotnak meg. Ez a könyv pedig nem volt más, mint Dante Isteni színjátéka.Reklám:
A Roorback óta sokan (végleg) lemondtak a jobb idõket is megélt Sepuról. Az újkori, Max-mentes thrashereknél a Nation-nel kezdõdött az igazi hanyatlás, amit a Roorback csak vitt tovább, lefele a lejtõn. Aztán hirtelen feltámadva romjaikból egy igazán nagyszerû konceptalbummal lepték meg rajongóikat.
Derrick bõszen mormog valamit, közben minimál-hatások kavarognak a levegõben. Nagyjából így kezdõdik a Sepultura-féle Isteni Színjáték. A figyelemfelkeltés megvolt, a következõ Dark Wood of Error-ban már javában készítik elõ a terepet. Másfél percig rendkívüli taktikásan húzzák az agyunkat ebben az amúgy sem túl hosszú dalban, mire aztán kiéhezve berobban Derrick éneke, és a indul a pörgés ezerrel. Convicted in Life. Ilyen überállat dalt még nem hallottam az új Sepulturától; le a kalappal. Igor dobolgathat egy keveset (de technikásat) az elején, majd bejön a 100%-ig agybavésõdõ riff, ami aztán végigkíséri a nótát. Közben hol begyorsul, lelassul, de a mûben áramló energiáknak köszönhetõen ez a lendület végig megmarad. Mestermû kéremszépen. City of Dis következik a sorban. Kellemes, lágy atmoszférában kígyózik elõ a szitár hangja, majd oda nem illõ ipari cuccok a háttérben. Egypercnyi elõkészítés után jön a jól megérdemelt zúzás. Mintegy válaszként a refrén ismét lassabb, ellenben még jobban üt. Közben pedig, ha ez még nem volna elég, váltakozó harmóniákhoz is szerencsénk van a zseniális Csókos András barátunknak köszönhetõen. Cinezés, orbitális üvöltés, majd õrült ámokfutáshoz hasonlóan megindul a False. Eszeveszett tempók, torokfárasztó ordibálások közepette. Ez nagyjából úgy két percig tart, majd teljes leállás, és újraépítkezés kezdõdik el. A belassult, de még mindig veszett zenébe megnyerõ szimfonikusok segítenek be, és még egy viszonylag kisebb szóló elhelyezése sem jelent akadályt. Lassú, mondhatni megfontolt gitárral, alatta meg agyonfûszerezett dobokkal lép be a Fighting On. Derrick ordibál, ahogy a torkán csak kifér, és a morózus gitárhang is végig megmarad benne. A második intrót, amit Limbo névre kereszteltek el (nyugi, semmi köze a Hungáriához meg a jampikhoz :) egy komolyabb cselló-gyakorlatnak is felfoghatjuk, ami szép csendben átúszik az Ostia-ba. Szám felénél egy ismerõs riff vándorolt vájt fülembe; a ?mintha ezt már hallottam volna valahol!" gondolata fogalmazódott meg bennem. Nem tévedtem, ugyanis pár pillanat múlva beugrott, hogy a Deftones - Show it (My own summer) számában is valami ilyen vagy nagyon hasonló dolgot pakoltak. A következõ, lágyabb csellós rész pedig már csak hab volt a tortán, mintha csak megint az Apocalyptica-ék szerepelnének a lemezen... Egy darabig halljuk, ahogy ég a tûz, egy távolról jövõ gitár hangja felerõsödik, majd Sepulturáék késlekedés nélkül belecsapnak a lecsóba. Buried Words nevet viseli az a mesterien felépített zúzáshalmaz, amit vagy durván két és fél percbe sûrítenek bele. És a szólóról még nem is értekeztem, pedig valami fenomenálisan megtalálta a helyét. Nuclear Seven elsõ hallásra csak egy átlag középtempós nótának tûnik, de ha jobban odafigyelünk rá, megtalálhatjuk benne azokat a dolgokat, amik miatt messze kiemelkedik az átlagból. A játszi könnyedséggel induló Repeating The Horror is ilyen nóta. Összetettsége, és finomsága bizony nem az elsõ hallgatásra fog elõjönni. Egy újabb, csellóval ellátott intró következi (Eunoé), mely vagy tizenkét másodpercig szórakoztat minket. Crown And Milter egy újabb veszett nóta. Rögtön az elején egy döngölõs kezdéssel fogja meg a füleket, és bizony nem ereszti el, csak a track végén. Közben tempóváltásokon esik át, de az az iszonyú erõ, mely magához láncol, végig ott bujkál a riffekben. A negyedik átvezetõ, a Primium Mobile lényegérõl csak annyit mondhatok, hogy egy félperces dobolás egyéb zajok környezetében. Az utolsó (és egyben leghosszabbra sikerült) Still Flame zárja a korongot. Elõször egy kántáló szektához érkezünk, akik valami vadidegen nyelven hablatyolnak egyre hátborzongatóbb és hangosabb zene kíséretében. Miután ez megszûnik, egy nagyon is Soulfly-szerû kis etûd veszi kezdetét. Sorra jelennek az ott is fellelhetõ hangszerek; visszatér a szitár, a cselló, meg még egy csomó más. Legvégén pedig egy alattomos, súlyos egyveleg közepében mártózunk meg a lángokban.
SEPULTURA diszkográfia:
Bestial Devastation - 1985
Morbid Visions - 1986
Schizophrenia - 1987
Beneath the Remains - 1989
Arise - 1991
Chaos A.D. - 1993
Roots Bloody Roots - 1996
The Roots of Sepultura - 1997
Blood Rooted - 1998 Aganist - 1998
Nation - 2001 Under a Gale Pale Sky (live) - 2002
Revolusongs (EP) - 2002
Roorback - 2003
Live in Sao Paulo (live) - 2005 Dante XXI - 2006
Murphy
Derrick bõszen mormog valamit, közben minimál-hatások kavarognak a levegõben. Nagyjából így kezdõdik a Sepultura-féle Isteni Színjáték. A figyelemfelkeltés megvolt, a következõ Dark Wood of Error-ban már javában készítik elõ a terepet. Másfél percig rendkívüli taktikásan húzzák az agyunkat ebben az amúgy sem túl hosszú dalban, mire aztán kiéhezve berobban Derrick éneke, és a indul a pörgés ezerrel. Convicted in Life. Ilyen überállat dalt még nem hallottam az új Sepulturától; le a kalappal. Igor dobolgathat egy keveset (de technikásat) az elején, majd bejön a 100%-ig agybavésõdõ riff, ami aztán végigkíséri a nótát. Közben hol begyorsul, lelassul, de a mûben áramló energiáknak köszönhetõen ez a lendület végig megmarad. Mestermû kéremszépen. City of Dis következik a sorban. Kellemes, lágy atmoszférában kígyózik elõ a szitár hangja, majd oda nem illõ ipari cuccok a háttérben. Egypercnyi elõkészítés után jön a jól megérdemelt zúzás. Mintegy válaszként a refrén ismét lassabb, ellenben még jobban üt. Közben pedig, ha ez még nem volna elég, váltakozó harmóniákhoz is szerencsénk van a zseniális Csókos András barátunknak köszönhetõen. Cinezés, orbitális üvöltés, majd õrült ámokfutáshoz hasonlóan megindul a False. Eszeveszett tempók, torokfárasztó ordibálások közepette. Ez nagyjából úgy két percig tart, majd teljes leállás, és újraépítkezés kezdõdik el. A belassult, de még mindig veszett zenébe megnyerõ szimfonikusok segítenek be, és még egy viszonylag kisebb szóló elhelyezése sem jelent akadályt. Lassú, mondhatni megfontolt gitárral, alatta meg agyonfûszerezett dobokkal lép be a Fighting On. Derrick ordibál, ahogy a torkán csak kifér, és a morózus gitárhang is végig megmarad benne. A második intrót, amit Limbo névre kereszteltek el (nyugi, semmi köze a Hungáriához meg a jampikhoz :) egy komolyabb cselló-gyakorlatnak is felfoghatjuk, ami szép csendben átúszik az Ostia-ba. Szám felénél egy ismerõs riff vándorolt vájt fülembe; a ?mintha ezt már hallottam volna valahol!" gondolata fogalmazódott meg bennem. Nem tévedtem, ugyanis pár pillanat múlva beugrott, hogy a Deftones - Show it (My own summer) számában is valami ilyen vagy nagyon hasonló dolgot pakoltak. A következõ, lágyabb csellós rész pedig már csak hab volt a tortán, mintha csak megint az Apocalyptica-ék szerepelnének a lemezen... Egy darabig halljuk, ahogy ég a tûz, egy távolról jövõ gitár hangja felerõsödik, majd Sepulturáék késlekedés nélkül belecsapnak a lecsóba. Buried Words nevet viseli az a mesterien felépített zúzáshalmaz, amit vagy durván két és fél percbe sûrítenek bele. És a szólóról még nem is értekeztem, pedig valami fenomenálisan megtalálta a helyét. Nuclear Seven elsõ hallásra csak egy átlag középtempós nótának tûnik, de ha jobban odafigyelünk rá, megtalálhatjuk benne azokat a dolgokat, amik miatt messze kiemelkedik az átlagból. A játszi könnyedséggel induló Repeating The Horror is ilyen nóta. Összetettsége, és finomsága bizony nem az elsõ hallgatásra fog elõjönni. Egy újabb, csellóval ellátott intró következi (Eunoé), mely vagy tizenkét másodpercig szórakoztat minket. Crown And Milter egy újabb veszett nóta. Rögtön az elején egy döngölõs kezdéssel fogja meg a füleket, és bizony nem ereszti el, csak a track végén. Közben tempóváltásokon esik át, de az az iszonyú erõ, mely magához láncol, végig ott bujkál a riffekben. A negyedik átvezetõ, a Primium Mobile lényegérõl csak annyit mondhatok, hogy egy félperces dobolás egyéb zajok környezetében. Az utolsó (és egyben leghosszabbra sikerült) Still Flame zárja a korongot. Elõször egy kántáló szektához érkezünk, akik valami vadidegen nyelven hablatyolnak egyre hátborzongatóbb és hangosabb zene kíséretében. Miután ez megszûnik, egy nagyon is Soulfly-szerû kis etûd veszi kezdetét. Sorra jelennek az ott is fellelhetõ hangszerek; visszatér a szitár, a cselló, meg még egy csomó más. Legvégén pedig egy alattomos, súlyos egyveleg közepében mártózunk meg a lángokban.
SEPULTURA diszkográfia:
Bestial Devastation - 1985
Morbid Visions - 1986
Schizophrenia - 1987
Beneath the Remains - 1989
Arise - 1991
Chaos A.D. - 1993
Roots Bloody Roots - 1996
The Roots of Sepultura - 1997
Blood Rooted - 1998 Aganist - 1998
Nation - 2001 Under a Gale Pale Sky (live) - 2002
Revolusongs (EP) - 2002
Roorback - 2003
Live in Sao Paulo (live) - 2005 Dante XXI - 2006
Murphy
Szólj hozzá a cikkhez
Friss zenei hírek
06.29. |
06.26. |
06.05. |
06.04. |
05.17. |
Hasonló cikkek
Cimkefelh?
10 éves, Alsóörs, Barba Negra Music Club, Bohemian Betyars, Deák Bill Gyula, Debrecen, Eclipse of the Sun, Edge Records, els? nagylemez, Grunge, Gyöngyvér, Hammer Concerts, III. M?szak, Iron Maiden, iTunes, képek, Leander Rising, lemez, Moby Dick, pályázat, Remorse, Schrott Péter, Slipknot, Soulfly, Superbutt, szimfonikus, Twister, új felállás, Veréb fesztivál, Wrong Side Of The Wall